Ha nem látom, nem hiszem el...!
Történt, hogy 2009. novembere óta szerveztük Edináék esküvőjét, szinte napi kapcsolatban voltunk. Sanyiék úgy szervezték meg az esküvőjüket, ahogyan azt kell! Tökkkkéletesen, minden apró részletre ügyelvén, de mégsem eltúlozván a dolgokat! Minden ötletükből, mondatukból áradt, hogy igenis nagyon fontos számukra a párjuk és hogy mindkettőjük számára fontos a saját esküvőjük.
Az egyeztetések, beszélgetéseink során teljesen világossá vált, hogy Edina - s most az ő szavait használom - "stresszes típus", Sanyi pedig a földöntúli nyugalom e világi szobra. Az esküvő hetében a hét elején találkoztunk és Edinával gyakorlatilag nem tudtunk kommunikálni, mert úgy izgult az időjárás, a menetrend stb. miatt, meg, úgy, egyébként...! Sándor meg csak nyugtatta Őt, higgadtan, nyugodtan igazi férfiúi gondoskodással.
Hanem aztán eljött az esküvő napja... A fotózás nagyon jó hangulatban telt, majd a menyasszonyi autó begördült a hátasságkötő terem elé... Edina vett egy nagy levegőt és a stressz egyszerre csak eltűnt az arcáról, kezdte élvezni a Nagy Nap minden percét.
Sándor pedig... Nos Sanyi pedig... mit szépítsük: izgulni kezdett! Elsápadt, szédült rosszul lett, gyomorgörcs, minden, ami ilyenkor jönni szokott. Természetesen, azért össze szedte magát és a házasság megköttetett, de Sanyi arcán csak a templomi szertartást követően láttam ismét a régi, jó nyugodt "sanyis mosolyt".
Mindezek után az étterembe menet mondta is Edina: "Istenem, eddig azért stresszeltem, hogy minden jó legyen, most tök jól érzem magam, holnap meg már azon stresszelek majd, hogy miért lett vége ennek a napnak...?!
A fent leírtak ellénére azonban egy nagyon jó hangulatú, vidám esküvőn vehettünk részt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy e sorok írója is 5.30. órakor ért haza...
Sok Boldogságot, Jó Egészséget és Nyugodt, Stresszmentes Életet Kívánunk az Ifjú Házaspárnak!
